Kedves testvéreim!
Amint hírül adtuk, nekifogtunk és elkészítettük Mihálydeák Antallal a Nagygalambfalvi Református Egyházközség Presbiteri Gyűlés Jegyzőkönyveinek a digitalizálását.
Személyes tervem az, hogy ezeket a jegyzőkönyveket, kezdve az 1787-as évi első jegyzőkönyvi beírásoktól, egész a 2003-ig az át olvasom, tanulmányozom és a fontosabb dolgokat kivonatolva egy Egyházközségi részlettanulmányt, tanulmányt készítek belőle „Deo volente“- ha Isten is úgy akarja.
Fogadjátok szeretettel, Karácsonyi olvasmánynak - Kádár Dénes lelkész jelentését:
„Az egyházközség az oláh orvtámadás alatti helyzetéről és állapotáról 1916 december 3.“
JEGYZŐKÖNYV
Az egyházközség 1916. évi dec. 3. - án tartott üléséről.
Lelkipásztor Kádár Dénes Gondnok Csíki Elek
53- 1916.
Lelkész és gondnok előterjesztik (108-1916. ikt. szám alatt) az egyházközség az oláh orvtámadás alatti helyzetéről és állapotáról összeállított alábbi jelentését:
I. - Az oláh orvtámadás első napjaiban (aug. 28-29) a polgári hatóság intézkedéseiről értesülve, a községi elöljáróságnak a szomszédos vármegyékből szekéren, vonaton, gyalogosan menekülő lakósság egyrészének községünkben való elhelyezésére irányuló munkájában részt vettem.
Még magunkhoz sem tudtunk térni, midőn villámcsapásként jött a vármegyénk kiürítésére vonatkozó rendelet. az alattomos támadásnak e menekülés látványának, a riasztó híreknek, a megbízható utasítás hiányának hatása alatt, azonnal intézkedtem az egyházközség értékesebb javainak biztosítására nézve.
Csíki Elek egyházközségi gondnokkal lezártuk az adó és pénztári naplókat, csekély pénzkészletünkből kifizettük az esedékes illetményeket s kiválogattuk az értékeket és fontosabb iratokat. A hátra hagyandó egyéb javak felügyeletére Szaniszló Pál idősebb presbiter testvérünket kértük fel - mivel koránál fogva a gondnoknak is távoznia kellet - aki a megbízatást fenntartással vállalta is.
Aztán gondnoknak és helyettes gondnoknak jelenlétében az értékek közül az összes kötvényeket, betétkönyveket, adó és pénztári naplókat, a folyó évi nyugtákkal a díjleveleket, az utolsó évi számadást és folyó évi költségvetést magamhoz vettem, azon kijelentéssel, hogy megállapodásom esetén azokat illetékes helyen letétbe helyezem. Az egyházközség egyéb iratait (régebbi okmányokat, szükségesebb levelezési könyveket, újabb anyakönyveket, a kétkulcsú ládába zártuk, a klenódiumokkal együtt és a helyettes gondnokra bíztuk, de később (szept. 12.) nagyobb biztonság okáért, Szaniszló Pál, Kányádi József presbiterekkel, kádár Lajos képviseleti közgyűlési taggal a templom gabonásában rejtették el. Az egyházközség legrégebbi anyakönyveit pedig magam tettem el, hogy biztos rejtekben védve legyenek (aug. 30. - án)
Ezek után gondnokot és az értelmesebb egyháztagokat, kik azt mondták, hogy a nép csak erőszakos kiüresítésnek enged, vagy el sem távozik, figyelmeztettem a rendelet céljára s azon veszélyekre, melyeknek a fiatal nők kitéve lesznek. Értésükre adtam, hogy én a rendeletnek engedve, rövid idő alatt távozom, mert szekéren menekülök, de csak a kijelölt védővonalig (Maros folyóig), megyek, hogy családom elhelyezése után hamarább visszatérhessek, ha pedig visszajönnöm nem lehet, Marosludason várom be érkezésüket, felkértem arra is, hogy erről a menekülő atyafiakat is értesítsék.
Szeptember 1-én hagytam el a községet, azon hitben, hogy az isteni gondviselés visszahozza maroknyi székely népét. Néhány családdal együtt egy heti utazás után, annak ismeretlen, nem is sejtett nehézségeit átélve megérkeztem, Erdőszentgyörgy felé, Gerendkeresztúrra.
A hosszú út alatt szomorú szívvel éltem át a föld egyik legszívósabb népfajának, a bujdosó székelységnek lelki - testiharcait.
Az özönlő szekértábor egy újkori népvándorlás képét elevenítette fel. Réteken, legelőkön, faluk közelébe, sátorban és ernyős szekerek alatt tanyázó hajlott férfiakkal, bánatos fiatal nőkkel, fázódó síró gyermekekkel, elhullott állatokkal, menekülő csordákkal és juhnyájakkal!
Csodás népünk az útra is elhozta magával gyengeségeit: szabados, dacos, kötekedő, bizalmatlan, irigy - önző természetét. De mik ezek a gerinces, szeretetre méltó vonásaihoz képest?
Bámulatos erő áradt lényükből midőn Erdély eladására vagy épp arról beszéltek, hogy azért kell menekülniük, mert nem adtak elég segítséget katonáinknak. Nem hoztak elég áldozatot hazánknak s panaszkodtak, hogy miért nem fegyverezték fel őket, mert ők elbántak volna azzal a " tolvaj oláhval", midőn marcona el nem kényeztetett öregek szeméből kicsordult a könny, ha a világon mindennél drágább otthonról folyt szó, ahová még az útról is visszatértek egyszer - kétszer. Bíztató erő sugárzott az Isten büntetésével kibékülő, rendelésén megnyugvó erős elszántságból és kitartásból mivel hordozták az út terheit és elébe mentek a nehéz jövőnek!
Érezni kellett, hogy ez a kemény népet nem elég csak a törvénnyel és hivatalból boldogítani, s vele való - akár legnemesebb foglalkozásból kultuszt űzni, hanem a fajból való faj öntudatos ragaszkodásával, bölcs és meleg szavaival, anyagi és szellemi jólétre is nevelni!
Gerendkeresztúr községbe érkezve, mivel már vissza nem térhettem, első teendőm volt az egyházközségből érkező menekültek útján (Szaniszló Mihály ifj., Kövecsi Mózes M, Kádár Lajos) az egyházközségi tagokkal az érintkezés nagy zűrzavarában is biztosítani, felhívtam a menekülő családokat, hogy állapodjanak megtartózkodási helyemen, hol magunknak és állataink részére, szállást kerestem, munkáról is gondoskodtam, a község jegyzőjének, Nagy Miklósnak szíves támogatásával.
Kérésemre 32 család, 84 taggal jött a községbe, hol szállást és munkát találtak a helybeli lakósságnál és a kincstári birtokon, hogy ezzel is kíméljék csekély készletüket.
E helyen Isten kegyelméből istentiszteletre is összegyűlhettünk a helybeli református atyafiak templomába, az evangélium ígéreteivel bíztatva magunkat, hogy az igazságos megpróbáltatás napjait nemsokára felcseréli a mennyei atya irgalma.
Isten Igéje enyhülettel szállott szomorkodó lelkünkre s a hazatérésről érkező jó hírekkel nyugtalanul vártuk a visszatérés óráját.
Október 20. - án érkeztem haza, míg az atyafiak pár nappal előbb vagy később tértek vissza.
Első találkozásunk alkalmával megalázkodva áldottuk gondviselő Istenünk, gyors szabadító karját!
II. - Az egyházközség tagjai nehezen törődtek bele a menekülésbe, ragaszkodtak életükön át őrzőt és gyűjtött javaikhoz, drága otthonukhoz, mégis a kényszerűség előtt meghajolva, a 17 - 55 éves férfiakon kívül a fennebbi menekülőkkel együtt, szept. 5 -16. -ig - s legtöbben szept 10 16. -ig, 145 - együtt 185 férfi, fiatalabb nő s gyermek menekült el. Ezek nem mentek mind a rendeltetési helyre, hanem kisebb - nagyobb csoportokba verődve ( 3 - 35 fő) más - más vármegyékbe (Jász N.K, Szolnok, Borsod, Heves, Nógrád, Győr vármegyékbe) szóródtak szét, egy része pedig állandóan erdélyi megyékben várta a kedvező fordulatot.
A rendeltetési helyen tartózkodók vagy kenyérsegélyben, vagy közös élelmezésben részesültek s ezen felül még egyik - másik helyen ruha és élelmiszer adományokat is kaptak. Helyzetükkel állandóan meg voltak elégedve, magyar testvérein felekezeti különbség nélkül.
Úgyszintén a vezetők is jó indulattal és szeretettel fogadták a mit a mieink is hálás szeretettel ismernek el.
Annál több félelmen és megpróbáltatáson ment át az egyházközségünk tagjainak azon nagyobb része, amely itthon szenvedte át az oláh betörés minden rémségét.
III. - Az itthon maradók elbeszéléseiből a következőket jegyeztem le az orvtámadás napjaiból.
Az oláh katonaság (gyalogos, és lovas csapatok, hidászok) szept. 30 - okt. 7. ig, tartózkodott a községünk határán, állásokban.
Még most is félelemmel gondol a lakóság arra a pillanatra, midőn az ellenség járőrei először jöttek be a községbe, s azokra a fegyver és ágyúlövésekre, melyeket a mieinkkel váltottak, de különösen arra az éjszakára (okt. 5.) midőn egy nagy eső az ellenséges csapatok nagy tömegét a községbe verte. Egész éjjel nem hajtották fejüket álomra, hogy a minden irányból özönlő betörők követeléseinek eleget tehessenek, szerencsére másnap reggel a községből kivonultak. Azonban az egész idő alatt a fedezékből naponként látogattak be a községbe, estefelé portyázó csapatok, járőrök, akik állandóan zaklatták a lakosságot élelmiszerért,(sertéseket, baromfiakat leöltek, ételeket és különösen puliszkát főzettek - az utóbbit még a tisztjeik is kérték. Kikutatták a lakásokat, még a legkisebb fiókot is kiüresítették a pénzért. Tudakozódtak a bojárok után, egyik református hívünktől megtakarított kevéske pénzecskéjét, másiktól hadikölcsön kötvényét szedték el.
Bementek a templomba is, fel a toronyba, keresték a magyar katonákat, s itt a lelkész után is tudakozódtak, de az épületben kárt nem tettek, sőt még hagytak a lelkészi irodában néhány darab "Patriotii romana" - ből kiadott és szétosztott "Cetateniii"- röpiratból, melyben óva intik őket ez alantas hadjáratnak veszedelmeitől!
Azonnal kihirdették a lakosság ellenállására vonatkozó rendeleteket s nyomban bántalmaztak súlyosabban egy református férfiút (Somorai Mózes id.) és könnyebben egy férfiút és egy nőt, mert szóltak valamit és kevés pénzt találtak náluk. (Pál György, id. Feleki Jánosné)
Petronelláik mindjárt az első napon (szept.30.) elhurcoltak 10 református 55 éven felüli idős férfit, kik kapuik előtt álldogáltak, vagy az utcán járkáltak (Kecseti János id.presbiter, Kecseti D. Mihály, Kecseti Sándor M., Szőke János id., Jakab Miklós, Földes János) atyánkfiait, akikről se jó, se rossz hír még ez ideig nem érkezett!
Nagyon tetszett nekik szép "városunk "rövidesen be is rendezkedtek, bírónak kikiáltottak ki egy ajánlkozó görög keleti honpolgárt. Az épületekre nagy betűkkel rótták fel "Romania mare", elkeresztelték utcáinkat " Calea victoriei" névre, s a lakosságot azzal próbálták megnyerni és megnyugtatni, hogy ellátják őket élelemmel, kereskedést rendeznek be, adnak állatokat, a menekülők vagyonát kiosztják közöttük.
Azt mondták, hogy a háborúnak most hamar vége lesz, a magyarok fáradtak, s ők rövid idő alatt óriási területeket elfoglaltak s még csak a Tiszáig mennek, Magyarországnak vége lesz, mert a szövetséges hatalmak fel fogják osztani.
Szemes székely véreink azonban azt is észrevették, hogy a "hősök nagyon félnek"- mert akik a községben háltak, az ajtókat nem csak bezárták, de be is szegezték s a legkisebb neszre is figyeltek, s különösen a feljövő páncélvonattól rémültek meg midőn katonáink rájuk lövöldöztek.
Elmondták figyelmes atyánkfiai azt is, hogy sokan beszéltek közülük magyarul, s egyik - másik jóságának sokat köszönhettek. Ezek be is vallották, hogy ők székelyek, de mint román polgárokat besorozták s most fájdalmas szívvel fordulnak véreik ellen.
A lakósság ellenállást nem tanúsított, de az idősebb férfiak, fiatalabb nők, leányok és nagyobb fiuk, többnyire elrejtőztek. Pincékben, istállók padlására, vagy az őket annyira jellemző találékonysággal a nők egy-egy háznál nagyobb csoportokba jöttek össze, mintha dolgoznának, sőt betegséget, némaságot szimuláltak, hogy a bántalmazás és elfogatás elől meneküljenek. A szabadulás óráját mindannyian imádkozva várták s szeretettel fogadták visszatérő katonáinkat.
Megbotránkozással jegyzem fel, hogy egy római katolikus férfi és egy református nő, ki eredetileg görög keleti voltak - árulással hadbíróság elé került.
Hadd legyenek végül feljegyezve e helyen is kedves halottjaink, kik ez idő alatt hunyták le szemeiket: d. Bokor János, Csíki Sándorné szül. Máté Rebeka, Jakab Andrásné szül. Feleki Róza.
IV. - A község külsőleg nem szenvedett, csupán 2 hidját érgették fel és vasút hidját robbantották szét - saját katonáink. Tetemes, de pótolható kárt okoztak a lakósságnak apróbb állatokban (sertés, baromfi, gabonában, takarmányban, házi berendezésekben) a menekülők, legtöbbet sokáig itt időző saját katonáink és keveset az ellenség. De csak évtizedek munkájával hozható helyre a szarvasmarha és juh állomány elvesztegetésével, eladásával keletkezett nagy veszteség.
A lelkészi lakást - mint az iskolát, község irodát, fogyasztási és hitelszövetkezetet feldúlva találtam. A lelkész összes könyveit szétdobálták, értékesebb részét elvitték, állítólag saját katonáink kik állandóan a lelkészi lakásban tartózkodtak, a lelkész kára csak az értékesebb tárgyakban 2500 Korona.
A lelkészi irodát is teljesen feldúlták, az iratokat és könyveket a szekrényekből kidobálták, felfedezett rejtekeiből széthányták és sokat bepiszkoltak, de az egyháznak még sincs nagy kára, mert kétkulcsú ládáját a klenódiumokkal és egyéb iratokkal sértetlenül megtaláltuk, csupán egy végig kint tartott, betegek részére, aló, úrasztali ezüstpohár, 3 db. egyszerű takarójával tűnt el rejtekéből. Az egyházközség könyvei közül néhány mű, irataiból néhány kevésbé fontos irat veszett el, de a számadási nyugtákból sok eltűnt s összegyűjtött része is nagyon meg van rongálódva és be van piszkítva.
Különben a lelkész a könyvtárt és levéltárt teljesen rendbe hozta.
Fájdalommal említem fel, hogy félrevezetett népünk egy része is részt vett a fosztogatásban.
Az egyházközség összes kárait Csíki Elek gondnok, Kányádi József és Feleki Mihály presbiterekkel (az összes kárt felmértük). A felmért kár összege az egyházközségben 870 Korona 80 fillér.
V. - Akik az oláh betörés rémségeit átélték, azt kívánják, hogy Isten óvja testvéreinket ily próbáltatásoktól, viszont a menekülők nekik szívig ható részleteket mesélnek a vándorlás szomorú történeteiből. Egy bizonyos, hogy a maroknyi, de érdemes nép javának előmozdítása az összes tényezők dicsekvésnélküli csendes harmonikus munkájából az egyháznak ki kell vennie a részét.
Végül lelkész atyánkfia felolvassa az egyházközség mindkét harangjának, közvetlen az oláh betörés előtti napokban (szept. 17-24) saját katonáink által hadicélra való elszállításáról szóló jegyzőkönyvet.
Presbitérium lelkész és gondnok oláh betörés alatti időről összeállított részletes jelentést egyhangúan tudomásul veszi, a tett intézkedéseket jóváhagyja, fáradozásukért köszönetét nyilvánítja, egyben megbízza lelkész és gondnokot, hogy az egyházközség igazolható kárainak megtérítése iránt a szükséges látható intézkedéseket megtegyék s az eredményről jelentést tegyenek
54-1916 - Több tárgy nem lévén elnök a mai ülés jegyzőkönyvének hitelesítését 1916. dec. hó 8. án, du. 6 órára tűzi ki s ezzel a z ülést bezárja.
Kádár Dénes
ref. lelkipásztor és jegyző
Hitelesítjük Nagygalambfalván 1916. dec. 8-án
Csíki Miklós sk. Bencze Ferenc sk.
