Sütő Petre Rozália vagyok, erdélyi grafikusművész, székely, nagygalambfalvi (ott töltöttem a gyermekéveket), de egy kicsit Székelykeresztúri is, (hiszen ott születtem) legalábbis a hivatalos irataim szerint. Az itt eltöltött 14 év nagy hatással volt és van rám, úgy az életemre, mint a művészeti tevékenységemre.
Egy héttagú, szeretetteljes családban nőttünk fel az öcsémmel. Egyedüli munkaerő édesapám volt (Petre Domokos), távol tőlünk állami munkából tartotta fenn - a rajtunk kívül háztartásbeliként dolgozó édesanyámból, anyai nagyszüleimből és a mozgássérült nagybátyámból álló - családot.
Így korán megtanulhattuk a másság, és az idősek tiszteletét.
A munkának, a szorgalomnak, a kitartásnak becsülete volt, úgy mint nagyon sok más, hitét komolyan vevő református galambfalvi családban.
Arra emlékszem, hogy minden felnőtt nagyon jól énekelt, esténként templomi énekeket tanítottak nekünk. Vasárnap délutánonként a képes Szent Bibliából nézegettük a jeleneteket, elolvasgattuk a hozzá illő részeket. Egyetemre kerülésem után nem is volt semmi gondom művészettörténetből a vallási témák kapcsán. Igazából nem ez volt a legfontosabb hozadéka mindennek, hanem maga az Istenbe vetett hitünk, amely elkísért utamon, mindenütt mindenben segítségemre volt... “Egyedüli reményem , óh Isten csak Te vagy…" - szinte ma is nagyapám öblös hangján hallom a vezérfonalamat.
Otthon állandóan olvastam és rajzoltam, ilyenkor, ha ezt látták a családban, nem is adtak más munkát. Lehet, hogy még a mai napig megtalálhatóak itt-ott a gyerekkori munkáim, hiszen mindent és mindenkit lerajzoltam, ami és aki elémkerült akkor. Így jutottam oda, hogy beadtak 7. osztály után Marosvásárhelyre, a Művészeti Líceumba. Végül Kolozsváron a grafika szakon végeztem.
Nagybányán, ebben a művészetemet meghatározó városban közel 15 évet éltem a férjemmel és két lányommal, majd 1989- ben áttelepültünk a magyarországi Martonvásárra.
Azóta itt élünk. Tanítottam, rajzoltam, festettem.
Megnyitómon Kolozsváron a Fehér Galériában, a Pata utcai református egyházközségnél
A városban kis létszámú református közösség él, imaházba járhatunk istentiszteletre, ahol egy nyugdíjas lelkész házaspártól hallhatjuk hetenként Isten igéit. Hitem elmélyülését nekik is köszönhetem, a “sola scriptura" biblia magyarázataik alapján.
Egy hosszabb betegségem kapcsán, - amikor nem mehettem templomba, fedeztem fel, hogy a nagygalambfalvi református egyház online is közvetíti az igehirdetést, előbb, mint Martonvásáron. Azután is, a járvány okozta bezártság miatt néha a két fiúunokával együtt hallgattuk az igét. Jelenleg itt még, a járvány ellenére, ha betartjuk az egészségvédelmi szabályokat járhatunk templomba.
Évekig, még Nagybányáról is, a távolság miatt csak évente tudtunk hazajárni. Végül közös megállapodással az idős szüleimet is kihoztuk Magyarországra. Szép, de nehéz évek vártak ránk. Eltávozásuk nagy űrt hagyott bennem. Azóta szülőfalum nagyobb szerepet kapott az életemben, igaz, nyugdíjasként több időm is van erre.
Galambfalviak a budapesti kiállításomon a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézetben
Így jutottunk el a Kányádi Sándor nevét felvett nyári táborba, ahol tanítottam, és ahova elvittük az azóta komfirmált nagyobbik unokámat is. Nagy élmény volt számunkra. A vendégszeretet, a segítőkészség és a kaláka szellem még gyerekkoromban belémívódott, de amit akkor, ott tapasztaltam, mindent felülmúlt.
Nagyon jó érzés volt újra galambfalvinak lenni, köszönet érte mindenkinek: szervezőknek, segítőknek, az ügyes, tehetséges fiataloknak, gyerekeknek!
Őszintén szólva nem ekkor éreztem először ezt. Így volt ez a székelykeresztúri és udvarhelyi kiállítás megnyitóimon, ahova sokan eljöttek, de nagy meglepetésemre még Budapestig is eljutott egy Galambfalvát képviselő társaság a tiszteletes úrral és polgármesterrel az élen, oda, ahol épp a falunk nagy szülöttje születésnapját ünnepelték a tárlatomon, és ahol Benedekffy Katalin énekelt.
.jpg)
Galambfalviak a budapesti kiállításomon a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézetben
Együtt az örömben, együtt a bajban, a bánatban, még ilyen távolban élőkre is, mint én, kihat ez az összetartás, odafigyelés. A család, a faluközösség, Erdély szeretetéből, - a hazaszeretéből általában - már otthonról feltarisznyáltak. Nem csoda, hogy ez kísért végig művészeti tevékenységem során is. Tíz éve foglakoztat ez a téma, ezért az ,,Itthon- Otthon" címet adtam ennek a periódusomnak, és mint sok minden, ez is az otthonról hozott tárgyi és szellemi kultúrális értékeknek köszönhető.
A szoba fala galambfalvi emlékekkel
Most jöttem rá, ha valaki megnézi a címlistám, még erről is rájön, hogy mit mondthatnak a képeim: Gyökerek, Fészek, Kifüstölt fészek, Se kint, se bent, Az otthon melege, A kályha melege, Égig érő fa, Vakaru, Önpusztító társadalom, Elúszott értekeink stb. Nem szeretnék most munkásságomról írni, de ha valakit mégis érdekelne, megtekinthet egy összefoglalót rólam, két részletben a Sumida folyó hídja Kulturális Magazin oldalán: www.sumidamagazin.com.
Galambfalvi pad, udvarunk dísze
Végül az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban úgy köszöntek a templomból hazatérők az otthon maradottak felé, hogy "Adjon Isten részt a könyörgésben!" Vajon ma szokás-e, én nem tudom, csak azt, hogy a járvány miatt, a karantén velejárójaként, sajnos hosszú ideig volt kötelező a távolmaradás. “Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van." Az Úr nemcsak csodásan működik, hanem meg is segíti a hozzá fohászkodókat a bajban.
Ezért kérjük Istent, hogy adjon részt a könyörgésben! - akár a számítógép előtt ülve otthonainkban.
Befejezésül megint egy zsoltár refrén:
„Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér,
Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér'.“
